Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mi az oka az evéskényszernek?

2010.11.19

 

Mi az oka az evéskényszernek?

evéskényszer, evés, túlevés, sok étel

Többségünk egy életen át harcol több-kevesebb sikerrel 
a kilók ellen. 
Mind többet tudunk arról, hogyan is kellene étkeznünk, 
számoljuk a kalóriákat, gyűjtjük a diétákat, vesszük a csodabogyókat, 
gazdagítjuk a fitneszgurukat - ehhez képest egyre többen, egyre fiatalabban 
egyre kövérebbek. 
Magyarországon tíz emberből hat túlsúlyos. Nemcsak a felnőttek híznak el, 
hanem a gyerekek és a fiatalok is. Mindenki tudja, hogy ennek a sok 
evés és a kevés mozgás az oka. Mérsékelni kellene a cukor-, a só- 
és a zsírfogyasztást: ezt is elégszer hallottuk – hiába. Nehezen 
változtatunk étkezési szokásainkon, holott a túlsúly szükségszerűen 
megbetegít bennünket. Korántsem csak esztétikai problémával állunk 
tehát szemben. A nem egészségügyi fogyókúráknak mégis csak öt 
százaléka sikeres. Ha megnézzük, fél évvel később is tartja-e a súlyát a 
diétázó, gyakori, hogy visszaszedte, esetleg meg is duplázta a leadott súlyt.
 Vajon miért? Ennyire akaratgyengék lennénk? Vagy jóval nehezebb a csata, 
mint gondolnánk? Miféle erők dolgoznak ellenünk?

Miért eszem, ha nem vagyok éhes?

Forgács Attila, a Corvinus Egyetem Pszichológiai Központjának vezetője 
tanulságos könyvet írt Az evés lélektana címmel (Akadémiai Kiadó, 2004).
 A szerző abból indul ki, hogy tudathasadásos állapotban van az emberiség. 
Az is baj, ha nincs mit enni, az is baj, ha van. Mert miközben az emberek 
jelentős része mindig éhezett, éhezik (sőt: éhen hal), a világ 
fejlettebb országaiban lakóknak épp a bőség okozza a vesztét. 
A modern, jómódban élő ember nem érzi, mikor éhes, mikor lakott jól – 
szögezi le a szerző. Evési szokásait nem testi szükségletei határozzák meg, 
hanem lelki és szociális tényezők, feszültségek, rossz szokások, 
ősi késztetések. Eszem, tehát vagyok. Nem túlzás e ferdítés: 
az élőt az különbözteti meg az élettelentől, hogy táplálékot vesz magához 
és szaporodik. A Forgács-könyv nagyon érdekesen vezeti le, hogy az 
evolúcióban milyen elemi szerepe volt annak, mit evett egy élőlény. 
A húsevés például alapvető tényezője a majom emberré válásának. 
Tíz-tizenkétmillió évvel ezelőtt Ramapithecus ősünk szokott rá a húsra. 
Kénytelen volt, hisz az éghajlat zordabbá válása miatt korábbi élettere 
elpusztult, ráadásul több energiára volt szüksége a hideg miatt. 
A nagy fehérjebevitel megváltoztatta a testét, a szokásait 
(mert vadászni kellett), és növelte agyának méretét. A zsákmány 
elejtéséhez eszközök, módszerek és agyafúrtság kellett. Az agy fejlődése 
pedig olyan eredményekhez vezetett, mint például a tűzgyújtás tudománya. 
A tűz távol tartotta a vadakat, sütni lehetett rajta, és körül lehetett ülni, 
egyszóval közösséggé formálta a hordát, akárcsak a növénytermesztés. 
A kultúra bölcsői azokon a területeken találhatók, ahol ősi gabonaféléket 
(búza, árpa, rizs, kukorica) termeltek. Azokon a tájakon, ahol nem fedezték 
fel az eltartható gabonát, késett a civilizáció. Az emberiség alapkonfliktusait
 is szépen kirajzolta a táplálékszerzés módja. A vadászterületek, a jó legelők, 
a vizek feletti hatalom okán robbantak ki a háborúk.
 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.